Annemarie Petri (Hága, Hollandia, 1965) egy sokoldalú művész; nagy tapasztalattal rendelkezik a rézmetszetek terén, de festészetben és szobrászatban is jártas. Egy igazán egyedi, látványos és sokszor melankólikus képi világot hoz létre. Művészetében játékosan keveredik a humoros és a bizarr, a meghökkentő és a megszokott. Rézkarcai tükrözik lenyűgőzó szaktudását és a szerető odafigyelést, amivel ezeket az aprólékos, kifinomult műveket megalkotja.
Annemarie a neves Vrije Academie-n tanult Hágában (1984-1989) és azóta komoly szakmai elismerésre tett szert, először grafikusként, később festő- és szobrászként is. Művei számos kiállításon, galériában és múzeumban láthatók világszerte.
Egy rövid interjúban Annemarie így beszélt művészetéről:
Hogy készülnek a rézkarcok; milyen technikákat és inspirációkat szoktál használni?
Kollázs technikával hozom létre sokrétű, sokszor meglepő kompozícióimat. Ez alapján rajzolok a cink dúcra, több fázisban, hiszen legtöbb metszetemen tőbb színt is használok.
Inspirálnak 18. századi rézmetszetek – a nagy mester, Piranesi, szellemében. A természettudományokból és irodalomból egyaránt ichletet nyerek. Mindenek előtt az a romantikus vágy hajt, hogy megalkossam a saját képzeltbeli világom – képekben. Ez testesül meg az “ Atlantisz” és a “Láthatatlan Városok” rézkarc sorozatimban is.
Gyermekként, emlékszem, mindig roppant bosszantónak találtam a felnőtté válást, mert a felnőttek szörnyű unalmasnak tűntek. Így hát úgy döntöttem felfedező leszek, talán biológus.
Visszatekintve örülök, hogy a tudomány helyett a művészet mellett döntöttem. A művészek különleges emberek. Sokszor dícsérik tehetségüket. Ez persze hízelgő és jóleső, de nem erre vagyok büszke. A tehetség velünk születik. A művész-lét sok más aspektusára tekintek büszkeséggel. Leonardo da Vinci-t “homo universalis”-ként ismeri a világ; a maga apró módján talán minden művész az. Először is el kell sajátítanod egy szakmát, kézművességet mester fokon. Ez bizony hosszú évekbe telik. Majd felvenni a kapcsolatot galériákkal, “tálalni” művészetedet, szövegeket írni, kiállítani…
Nemcsak a dolgok külseját megismerni, sokkal inkább beléjük látni és az emberekbe is.
Úgy vélem a művészet arra hívatott, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy új látásmóddal közelítsük meg a valóságot. Arra, hogy megmutassa milyen szépek, milyen különlegesek a minket körülvevő dolgok, vagy épp arra, hogy rámutassan milyen őrületben élünk néha.
A művészet nem egy verseny: Alkothatunk amatőrként vagy hosszú tanulmányok után. A művézet az ego felé kell, hogy emelkedjen. A művészetre számíthatunk akkor is, amikor a szavakra már nem. A művészet szépség, vigasz és még sok-sok minden. Időtlen; évszázadokkal ezelőtti műveket is örömmel és átérzéssel nézhetünk.
A lábujjaidban is kell, hogy érezd, hiszen a művészet mindent magába ölel, meghaladja az jelentéktelen individuumot. Arra is megtanít, hogy megbékéjünk azzal, hogy nem lehetünk jelen mindenkor, minden arra érdemes percben. De a művészet akkor is ott lesz!
